A praktikum poétikája

Jazz Loft Aquincum apartmanház, Óbuda

Óbudán főként hosszú távú bérlésre alakították ki a kétszobás (40 m²-es), háromszobás (60 m²-es) és a kétszintes tetőtér-beépítéses (80–100 m²-es) loftlakásokat. Kiváló minőségben, azonos stílusban, innovatív-fenntartható gépészeti rendszerekkel felszerelve. Ennél jobb helyzet építész tervező számára aligha képzelhető el.

A Vörösvári és a Bécsi út találkozása Óbudán sajátos Bermuda-háromszöget képez. A 19-es, 17-es és 1-es villamosok végállomásai, autószalonok és szervizek. Itt ér véget a tízemeletes panelek sora, míg a másik oldalon az Euro Center mögött a Remete- és Tábor-hegy társas villákkal tarkított vonulata. Bár az utak továbbrobognak, mégis, mintha itt lenne a város vége: heterogén, széteső világ. Nem könnyű szeretni, mégis: próbálkozzunk vele!

Legendás városi táj – az elakadt beruházás. Batár Zsolt fotói 2005-ből

A dübörgő forgalom mellett, a Vörösvári út villamossínjein túl emberibb léptékével egy szervizút biztatja a szemlélődőt. Itt már kétszintes, klasszicizáló tégla-vakolat architektúrájú irodaházak néznek a főútra. Két azonos homlokzatú ház, szinte ikrek, biztatják egymást, minket pedig a falon lévő tábla: „Tervezte Wezelka Venanto építőmester 1899-ben”. [1] Falai között a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége működik: mégiscsak lehet (kultúr)élet itt ezen a tájon... A régi házak között új klinkerburkolatú irodaház épül, mellettük furcsa, érdekességével hívogató téglaépítésű házsor bukkan elő. Ezt keresem. Ha a Google Mapsre nézek, ki is írja a címet és a nevet: Jazz Loft Aquincum Apartments; építész tervező: Turányi Bence, T2a Építésziroda. Itt, a Vörösvári-Hévizi-Hunor utca és egy magánút alkotta szigetben, a hajdani Vörösvári malom épületeinek a helyén [2][3] valóságos városi oázist találunk. A Turányi Gábor és Turányi Bence által tervezett várostömbnyi épületegyüttes vagy lakópark (apartmanokkal, irodaházakkal) kétszeri nekirugaszkodásra épült meg.

Helyszínrajz: városi oázis az egykori Vörösvári malom épületeinek helyén

2005-ben belső udvar köré szervezett társasházak készültek el (mintegy 100 db lakás) az ipari épületek részleges bontásával. Az akkori építtető a lehető legkevesebb pénzből gazdálkodott: nemesvakolatos, fehér műanyag ablakos lakóházakat építtetett. Tervezőjük a négyemeletes házak lépcsőházhomlokzatára vagány piros trapézlemezt tett, a karakteresen megjelenő erkélyekre pedig ugyanezt perforált változatban. A láthatóan olcsó kivitelezésű házakra ma is jó ránézni. Számomra leginkább bécsi, berlini szociális lakótömböket idéznek: hibátlan keretes beépítés, kellemes lépték, igényes kertkialakítás. Semmi feleslegesség, néhány jó kézzel odavetett, frissen csattogó részlet. Szerencsére a tulajdonosok nem a spekuláció logikáját követték, sem korábban, sem 10 évvel később. Úgy gondolták, hogy a tágasság és a barátságos lépték csak növelheti az eladhatóságot. Ezért a szabályozási terv megengedett 65%-a helyett 45% lett a beépítettség, a 2,5-es szintterület helyett pedig megelégedtek 1,95-dal. Még a megengedett építménymagasságnál is alacsonyabbat építettek 2 méterrel.

A jazz-muzsikából fakadó életérzést szeretnénk átadni, hiszen a jazz a húszas években született, ahogy a loft is, mint jelenség a húszas években indult hódító útjára. A lépcsőházakat jazz-zenészekről, az épületeket jazz-stílusokról neveztük el. Azt a ritmust, életérzést, szabadságot szeretnénk itt megteremteni, amit a jazz sugároz.

Takács Imre (fejlesztő), 2008 (forrás: NLCAfé)

Még 2005-ben az új építésű lakóépületek mellett a helyi védelem alatt álló volt malomépületek megmaradt falaira vasbeton szerkezetű ráépítés került. De mire idáig jutott a beruházás, a pénz elfogyott, kezdődött a válság, és a beépítés félbemaradt. A téglafalakra „parazitaként” ráépített vasbeton szerkezet 10 évig állt így. Csupaszon, esőáztatta falakkal. Olyan poétikusan szép volt, hogy egy idő után már a tervezője is azt gondolta, talán jobb lenne, ha így is maradna. (Batár Zsolt készített szenzációs divatfotókat a csupasz vasbeton falak díszletei között; a hely a városi építészeti legendák egyike lett.) 2016-ban folytatódott a beruházás története. Az új tulajdonos programja az volt, hogy az építendő 42 lakóegységet nem el, hanem bérbe adja. Meglepőnek tűnhet a vállalása, de tudjuk, hogy Kőbányán már sikerrel valósított meg egy hasonló 38 egységes bérlakásprogramot.

A ráépítést egyértelműen jelzik. Régi és új váltása.

Óbudán főként hosszú távú bérlésre alakították ki a kétszobás (40 m²-es), háromszobás (60 m²-es) és a kétszintes tetőtér-beépítéses (80–100 m²-es) loftlakásokat. Kiváló minőségben, azonos stílusban, innovatív-fenntartható gépészeti rendszerekkel felszerelve. Ennél jobb helyzet építész tervező számára aligha képzelhető el.

Kimondottan örültem, amikor a Jazz Loft beruházás Turányiék műterméből elindult. Jól ismertem ugyanis az egykori malomépületet. A közelben dolgoztam, sokszor mentem át ezeken a hátsó utcákon. Ráadásul a Bogdáni úti egykori Harisnyagyár egyik loftjában dolgozva, régi és makacs ipariépület-rajongóként őszintén aggódtam, hogy az óbudai Goldberger-gyár maradványainak elpusztítása után ez a Vörösvári út–Hévízi út–Hunor utca által határolt telken álló, eredetileg az 1860–70-es években az Első Pesti Hengermalom Rt. budai üzemeként felépített malomépület-maradvány sem maradhat. Jó érzés volt látni a társasházi traktusok formálódását, az új épületrészek építését. Eredetileg a két ütemből a meghatározóan új épületek készültek el hamarabb, majd a malomszárnyak teljesítették ki a belső kertes kompozíciót. Noha örültem, hogy Turányiék kezében van a tervezés, mert már az első ütem épületein is látszott, hogy nagyon leszorítottak a beruházási költségek, amit a tervezők olyan kreatív ötletekkel kompenzáltak, mint például az erkélyek trapézlemez korlátjai. Hellyel-közzel elkészült az első ütem, lakók érkeztek, miközben a malomszárnyak téglaarchitektúrájának vasbeton kiegészítései, és néhány apróbb bontási, átalakítási munkálatok után a második ütem építése lelassult, majd megállt. Bank, hitel, új beruházók, bank, vergődés, hitel, csőd, válság, válság, évek… Lassan szivárgó rozsdás lé csíkjai a vasbetonon, torzó, csonkok, enyészet, elhagyatottság, majd lassan kihajtottak a tetőszerkezeten az első kis cserjécskék is, gyomok. Befejezés helyett a „romlás virágai”. Tíz évnyi dermedtség…

Aztán múltak az évek, beköszöntött a mostani konjunktúra. Ráadásul az épülettorzó értő és gondos fejlesztőkhöz került végre, akik nemcsak az épületgépészet terén újítók, hanem az építész szerepét is képesek tiszteletben tartani. Turányi Bence tíz év után folytatta a munkát, ami némi áttervezést, a homlokzati téglaburkolat és fémfedés arányának újragondolását eredményezte. Mostanra elkészült a kivitelezés is, aminek végeredményét látva nem pusztán az építészetkritikust, de a majdani lakókat, bérlőket is valódi lelkesedés kerítheti hatalmába. Régi és új határait tisztelő, őszinte és karakteres stílusvilágot eredményező, az eredeti malomépület indusztriális auráját, kisugárzását aprólékos odafigyeléssel megőrző építészet ez.

Martinkó József (Octogon)

A tíz évvel későbbi újraindítás kérdések sorát vetette fel. Az építési előírások miatt elég lett volna egyetlen településképi bejelentéssel elintézni a dolgot. Azonban az eltelt évek alatt jelentősen megváltoztak az energetikai és tűzrendészeti előírások. Ezért az építtető sajátos módon egyszerre kért fennmaradási és továbbépítési engedélyt a hatóságoktól.

Turányi Bence elmondta, hogy amikor 2005-ben elkezdték a tervezést, a meglévő malomépület faszerkezetei, főként a méretek teljesen lenyűgözték. Az akkori előírások miatt a megtartásukra nem volt esély. Nem volt egyszerű még a külső téglahomlokzatok látszó felületeinek a megőrzése sem. Jellemzően ma sem elterjedt a belső oldali hőszigetelés. A ráépítés és a mélygarázs miatt utólagos alápincézésre volt szükség. Így a meglehetősen változatos tömegű régi malomból csak a Hévízi utcai homlokzati falat (A épület) és a Hunor utcai és a kert felőli homlokzatokat (B épület) lehetett megtartani. Így sem volt egyszerű a mutatvány: jettelés, utólagos vízszigetelés kombinálására volt szükséges. Mai fejjel bizonyára újragondolhatnánk a faszerkezetek megtartását. Ám az építtetői elvárások miatt nem biztos, hogy a minden kényelemmel felszerelt, trendi megoldásokkal ellátott loftlakásokat ilyen kötöttségek mellett is érdemes lenne/megérné megépíteni. Nosztalgia ide vagy oda, a tíz évvel ezelőtti építészeti és szerkezeti döntések így ma is megállják a helyüket.

Nézegetem a ráépítés változó magasságait, az aszimmetrikus tetőhajlásokat, a tetőre kerülő sokféle gépészeti felépítményt, az épületszárnyak közötti lábakon álló hidat. Formálásukban, hangulatukban, más formákkal, de megidézik a hajdani malomnak a technológiai igényekből fakadó változatosságát, sőt összevisszaságát. Ismerünk számos tallinni és holland példát a „parazitaként” megfogalmazott ráépítésre: az elnevezés mára toposszá nemesedett építészeti divatot idéz. De jelen esetben egyszerűen nagyon finom, poétikus építészeti megoldásról van szó, amely az eltelt több mint egy évtized alatt többször is átfogalmazódott, átváltozott. 2005- ben az egész emeletráépítés átforduló korcolt cinklemez burkolatot kapott volna. Aztán következett a szerkezet nyers vasbeton állapota, amelyet tekinthetünk megvalósult végállapotnak is, hiszen több mint 10 évig így állt az épület. Az újraindításkor Turányi Bence már klinkertégla burkolatban gondolkodott. Realizálta az igényszint megnövekedését, a régi és az új felületek színhatásukban is monolitikus egységét keresve. Ez volt a „chipperfieldes” változat, ahol a ráépítés részletképzési finomságai és a téglaszín egybemosták volna az új és a régi téglahomlokzatot. Ám az építtető, magáénak érezve az épületet, nemcsak a gépészeti megoldásokban volt innovatív. Maga választott ki egy szép, fémesen csillogó felületű, lila színű klinkertéglát, és ezzel új helyzet elé állította a tervezőt. A kivitelezés során a cinklemez helyett korcolt alumínium, a Prefalz mellett döntöttek, és a faablakok helyett az alumínium borítású/alumínium nyílászárók kerültek a falakba. Ezek a – laikus számára lényegtelennek tűnő – különbségek egész sor építészeti változást hoztak. Az új klinkertégla felület szabályos rakásával, csillogásával, karakteresen eltér a régi ház puha monolit rózsaszínű téglájától, „esendő” javítgatott részleteitől.

Az új, szabályosan rakott klinkertégla homlokzat kontrasztos a régi ház puha, világos téglájával

Önmagában a lakkozott alumíniumfedés és a nyí-lászárók sötétlila színe, matt felülete szépen harmonizál a klinkerrel. Persze technológiailag az alumínium nem „monolit”: nem lehet forrasztani. Minden részletét origamimódszerrel kell megoldani. Az anyagválasztás építészeti következménye egy minden részletre kiterjedő síkkoordináció lett. Nincsenek síkból kiálló párkányok vagy más tagozatok. Minden be van húzva a téglafelületek síkjába. A vízelvezetés függőleges és vízszintes elemeiből így lettek síkban fekvő építészeti tagozatok, amelyek a pontosan rakott téglafelületeket mezőkre tagolják. Hasonló szemléletű részletek jelennek meg a nyílászárók és a téglafal találkozásainál: a hőszigetelést fémlemez sávok takarják, a kettő találkozásánál precízen szerelt külső árnyékolók vannak. A régi és az új felületek találkozásánál a falsíkban tartott esőlevezető kibújik, megkerüli a téglapárkányt, és már a régi homlokzaton kívül van levezetve. De rendben van ez így. A ráépítésnek a saját építési természetéből eredő, egyedi esztétikája lett. Következetes logikájában és kompromisszummentességében követi a régi malom technológiai eredetű építési ökonómiáját. Így hitelesek a tetőből kinövő felépítmények, az utcai homlokzatra kitett trafóház a tetején megjelenő kültéri egységekkel és még a tetőre felvezető hágcsó is. A régi és az új együttese leginkább a kontrasztra épül.

Van mégis olyan építészeti eleme, ami a régi és az új felületeken azonos módon jelenik meg. A háromféle színű Swisspearl lemezzel kívül-belül bedobozolt konzolos erkélyekről van szó. (Amikor apa és fia társaságában jártuk be az épületet, Gábor megjegyezte – talán némi irigységgel? -, hogy ilyen részletmegoldás az ő nemzedékének eszébe nem jutott volna: sehol semmi korlát, csak a szinterezett csavarfejek.) A színes dobozok összevarrják a régit és az újat, beleértve ebbe a 10 évvel ezelőtt megépített lakóházakat is: reflektálnak annak a perforált trapézlemez burkolataira.

A régi fal téglája a lépcsőházban is látható

Néhány szót a lakásokról is: mivel az építtető cég gépészeti rendszerek forgalmazásával-kivitelezésével foglalkozik, alapkiindulása volt, hogy az apartmanok a legkorszerűbb gépészeti rendszerekkel legyenek felszerelve, hogy a lehető leggazdaságosabb üzemeltetést tegyék lehetővé. Így került a házakba hőszivattyú, hűtő-fűtő álmennyezet lakásonként kezelt levegős befúvással, konyhai és fürdőszobai elszívással. A lakásbelsők tágasak, a burkolatok és a berendezések frissek, trendiek, de célszerűek és ízlésesek. Semmi proccosság. Építtető és tervező jól megértették egymást. Mindketten jól beszélik a Nyugat-Európában már bevett trendek nyelvét. A közös folyosókon és lépcsőházakban jól megválasztott betonszürke kerámialapok vezetnek végig. Fekete, szürke, fehér színek ritmikus sorolása, síkba rakott fénycsíkok. A színeket a lépcső natúr tölgyfa fogódzója, a kijáratjelző zöldje, a tűzvédelmi kapcsolók és poroltók élénk pirosai adják. Szép, új világ -szeretjük és végre itthon is látunk ilyet, nem csak külhonban.

Itt-ott a lakásbelsőben is megjelenik a tégla, „loftos” hangulatot teremtve

Összesen tizenhárom évet fog át a Jazz Loft építéstörténete, amely egy építész életútján belül jelentős időtartam. Egy építészeti együttesen belül különösen jól követhetők így a gondolkodás változásai: elmozdulások a saját oeuvre-ön belül és egy építésziroda filozófiájában is. Nem is beszélve apa és fia, két építésznemzedék szemléletének összefüggéseiről. A Hunor utcai házakat körbejárva (Bossa Nova ház) olvashattam a lépcsőházak elnevezéseit: a jazz klasszikusai Duke Ellingtontól Herbie Hancockig. Nekem a most átadott Jazz Loft épületekről inkább a bebop jut az eszembe: a nevek sorolását Charlie Parkerrel kezdeném.

Sugár Péter
(Fotó: Batár Zsolt)

A cikk a Metszet 2019 március-áprilisi számában jelent meg.